Mindez 2009. február egyik szürke hétköznapján történt. Aznap még nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, mely később nemcsak az én, de sok száz és ezer ember életére hatással lesz. Ez is úgy indult, mint a többi reggeli ébredés. Szokásos napi meditáció, kutyasétáltatás, reggelizés…. és egyszer csak kiesett az idő.

Egy hatalmas, majdnem kör alakú teremben találtam magam, szinte minden fehérben ragyogott, egy kis halvány pasztell sárga keverékkel. Csak hagytam, hogy peregjenek a képkockák. Tudtam, hogy ez a terem nem a képzeletemnek játéka, hanem valahol a jövőben egy valóságos, egy létező materiális helyszín. Emberek sokaságával volt tele a terem, akikről tudtam azért vannak együtt, mert az emberiség sorsának változtatásán tanácskoznak. Éreztem, hogy ezek az emberek vezetők, segítők, képviselők, ki-ki a maga szakterületén. Olyan emberek, akik teljes elhivatottságban, az alázat és bölcsesség erejével tesznek egy nemesebb ügyért – az emberiség jobbításán munkálkodnak.

És azt is tudtam, hogy ennek a látomásnak létre kell jönnie. Mikor „magamhoz tértem”, végtelen békességet éreztem, és még valamit, hogy ezt képtelen lennék egyedül létrehozni. Aztán, ahogy jött a látomás, úgy tűnt tova. Bízom a belső képeimben, de azért ezt elsőre magam is hihetetlennek gondoltam. A tudatom hónapokra felejtette el ennek a megtörténtét, de mélyen a lelkemben a legszentebb helyen őrizgettem. Aztán eltelt 5 hónap (mialatt velem óriási változások történtek), és egyik nap ismét kiesett az idő, és ismét a teremben találtam magam. Megint csak ugyanaz a kép a teremről és az emberekről. De most ott volt egy erőteljes Tudatnak a jelenléte is:

- Szervezd meg, segítünk neked, támogatunk, csak kezd el! – mintha ezer hang egyetlen mantrává változott volna bennem, nem a fejemben hallottam, hanem a szívemben zengtek ezek a szent szavak.

Kinyitottam a szemem, könnyek csorogtak az arcomon. Olyan mély hálát, békét, és erőt éreztem magamban, hogy már nem volt tovább kérdés, mi a dolgom. Nem kellett döntést hozzak, mert azt már megtettem valahol, valamikor. Egyetlen Látomás, nem több. De ez Minden volt a számomra. Soha nem szerveztem 20-30 főnél nagyobb csoportot, nemhogy százas nagyságú rendezvényt. És az első kérdésem az volt: „kinek szóljak”? Hiszen tudtam magamról, hogy nem vagyok az a közismert személyiség, nem rendelkezem diplomával, doktori fokozattal. Aztán a következő pillanatban egy jóbarátom jelenlétét éreztem magam körül: Fehérholló.

- Ok! – gondoltam – felkeresem és elmondom neki. Még az is lehet, hogy teljes képtelenségnek fogja tartani, de nincs mit vesztenem.

Tudtam, hogy minden héten csütörtök esténként tart dobkört. Addig még két nap volt. Ez a két nap különleges varázslatban telt el, egy amolyan belső gyermeki izgatottságban, mintha csak karácsony közeledett volna. Mikor találkoztunk, csak megöleltük egymást, leültünk és én elkezdtem ömleszteni magamból a szavakat. Ezzel a mondattal zártam:

- Nélküled nem tudom megcsinálni.

- Hát ez nagyon jó – mondta – tudsz róla, hogy nagy fába vágod a fejszédet? Hogy lesznek emberek, akiknek nem fog tetszeni?

- Igen, tudom, de velünk van az Isten – válaszoltam, és ebben mélységes bizalmam volt.

- Ok, csináljuk! – mondta mosolyogva, és ez nekem elég volt.

- De kiket hívjunk még segíteni, szervezni? – szegeztem neki a kérdést.

Elkezdtünk neveket sorolni, mindent felírtam egy papír fecnire, aztán elmentünk dobolni. Este hazamentem, lefeküdtem aludni, és onnantól 14 éjszakán keresztül álmodtam azokkal az emberekkel, akik most a megálmodói, alkotói és létrehozói ennek a konferenciának. Volt olyan ember, akit nem is ismertem személyesen, de az Élet elém hozta a valóságban is. Hát így vagyunk mi most együtt! Folyt. következik: az alapítók első találkozásáról, egymás megismeréséről, és arról, hogy kiderült, jópáran megkaptuk ezt a látomást! Szeretettel: Gráma Nirmala